HoldSarló

"Add vissza, az az enyém!" - Így sipítoztam s közben makacsul szorítottam a plüsskutyát és nem eresztettem, NEM ERESZTETTEM!  Ő volt az én legeslegkedvesebb barátom, akkor kaptam amikor kiesett az első tejfogam, amolyan fizetség gyanánt, és Szuzit a nagy fehér plüsskutyát a papuskától kaptam úgyhogy jogos volt a felháborodásom hiszem elakarta venni tőlem! Jaj pedig mondtam én mondtam neki hogy nem én voltam mert a szomszéd kertjébe új manók költöztek és azok még nem tudják hogy mi a szokás és hogy véletlen törött el, de ő nem hallgatott rám, nem hitt nekem. Keményen álta a sortüzet amit én apró kezeimmel mártem rá, hogy valahogyan kiszabadítsam a nagy fehér plüsskutyát, de a nevelőapa az sosem volt könyörületes, méltóságteljesen viselte a csatával járó vitatkozás súlyát. Mindig is méltóságteljes volt hiszen ez volt a munkája, mert ő Bíró volt, láttam már ugyan leesett vállú kedves bírókat is, de az én nevelő apukám nem ilyen volt, de nem ám! Ő könyörtelenül kaszabálta a társadalom gyomait. " A manók törték össze, láttam!" - Kiabáltam kétségbe esve, és tényleg így volt, én sohasem hazudttam volna egy felnőtnek, pláne nem egy bírónak mert akkor a Jézuska biztos nagyon mérges lett volna rám. A pimasz manók törték össze a vászát, de senkisem hitt nekem, senkisem. " Hallgass, kölyök. Nincs időm ilyen butaságokra." -Mondta a nevelőapuka és én taktikát váltva úgy ahogy a felnőtt asszonyoktól láttam szélesen csípőre vágtam a kezem, és kurtán oda vágtam hogy "Nekem sincs." Erre persze a nevelőapuka nagyon mérges lett hogy hogyan merészelem őtet kigúnyolni, úgyhogy fogta a nagy fehér plüsskutyát és minden tiltakozásom ellenére besúvasztotta az ijesztően sötét pincébe! Még láttam is a plüsskutyám rémült tekintetét amikor rájött miféle sorst dobott elé neki a magasztos Isten. De nem mertem kihozni onnan, a pincébe én soha nem mertem lemenni, nem csoda hisz annyi szörnyeteg lakik ottan. Megbúvnak a sötétben és a megfelelő pillanatra várnak hogy jól rádijeszthessenek. Mindig is nagyon féltem a sötétségtől, vagy talán azoktól akik ott laknak... brr gondoltam. De hát nem tehettem már semmit, ezt a csatát a nevelőapuka nyerte meg. De a kedvemet nem törhette meg, hiszen hamar kezdődött a Pikáccsúúú amit akkoriban minden reggel pontosan kilenckor adttak az RTL klubbon és az volt az én legeslegkedvesebb időtöltésem, még a manók sem tudták elvonni a figyelmemet a mesémről, nem mert ez volt a Pikáccsúúú és csak úgy süvítettem a tévé elé az én édeskedves vajas-mézes kenyeremmel. A napom nem is állt ki másból minthogy a különféle meséket néztem, hiszen hétvége volt, szombat ami azt jelentette, hogy korlátlan mennyiségben dőzsölhettem az én meséim között, többek között Pán Péterben azt egymásután vagy húszszor is megtudtam nézni,és amikor leszált az este, örömmel vettem észre hogy az én édeskedves nagy fehér plüsskutyám rejtélyes módon visszakerül a szobámba, biztosan a manók hozták vissza nekem! Teljes mértékben megvoltam bizonyosodva afelől hogy az úgy volt és sehogymáshogy. A manók mindig segítettek nekem, főleg éjjel, amikor már egy lámpa sem világított, mert ők tudták hogy nagyon nagyon félek a sütéttől, így mindig ott maradttak velem amíg elalusztam, még az ágyam alá is mindig benéztem hogy nem-e ott lakozik egy szörny vagy a nevelőapukától oly sűrűn hallott "mumus" de szerencsére amikor a manók ott voltak a mumus mindig eltűnt, még az árnylények sem mertek szembeszálni az én drága manójaimmal. Igen ám! Mert ők a jók oldalán voltak, és a jók mindig győztek, tudom mert ezt így mondták a mesékben és ha a mesében úgy van, akkor az úgy van!  A jóéjt puszinál a nevelőapuka még egyszer rákérdezetthogy miért törtem el azt a vázát, de akkor már nem mondtam hogy a manók tették, hiszen mi értelme lenne? Úgy sem hinné el, pedig a manók voltak, de nem baj az, majd holnap megbeszélem velük hogy nálunk mi is ám a szokás!  A lámpák oltódtak s én villámgyorsan a takaróalá bújtam félelmemben, hiszen sötét lett, és én nagyon féltem a sötéttől! Persze azonnal tudtam hogy mik lepték el a szobámat, hiszen mindig úgy volt, elősször a láva bőrű gyerekek jöttek elő, aztán meg azok a soklábú valamik amiket csak nagyon nehezen lehetett elijeszteni, aztán az árnylények jaj azok voltak a legrosszabbak, és utána jött őőőő akitől a legjobban féltem minden éjjel, az arcnélküli, csak azért létezett hogy engem ijesztgethessen! Azon az éjjelen is már majdnem megérintett amikor én élesen sikítottam és sikítottam és már jöttek is a manók hogy megvédjenek! ...Így telt hát minden eggyes este, már-már az elalvás ceremóniává vált az évek során. És még ma is mikor lefeküdni készülök, mindig benézek az ágy alá...

Könny szökik szemembe,

de nem sírok,

soha nem sírok.

Állok egymagam egy vízparton

tükrében látom az arcom;

Némán bámul rám, két vádló szempár

s én mosolyogva fordulok el, mindig is én voltam az erősebb.

Lelkemben él egy másik én, a gyenge, a könnyekkel teli.

Háborúzni azt nem mer, kardot sem fogott soha, én voltam mindig az erősebb

ha ölni kellett én léptem.

Könny szökik szemembe

de nem sírok.

Soha nem sírok.

Millió ember szavamra vár, egy újjabb parancsot kell hallatnom.

Támadjunk, vagy maradjunk? Sok háború mögöttem áll.

Magamra aggatom ezüst páncélom, legjobb barátom fényes kardom, lehetetlenül kesereg bennem Aysa, de nem, mindig ő volt a gyengébb.

Könny szökik szemembe

de nem sírok...

Soha nem sírok.

Hogy fájhat így a szív,

ha szeretettel van teli?

Miért fáj így a szív? Nem tettem ellened semmit!

Szűnne már ez a szorító érzés, hogy ő vele van és én itt maradtam,

kételyeim lágy karokba ölel, és az ordító magány bennem csügged.